Első dal után kicsit sablonos jazz albumnak gondoltam, ami a második szám első felében is megmaradt. Aztán... A Four Women vége lenyűgöző (Stars flashbackek, khm, Bojack Horseman), pláne kombinálva a What more can I say-jel, majd a Lilac Wine közölte, mennyire iszonyatosan változatos lesz ez az egész lemez. Break down and let it all out annyira energikus, Nina hangja mindent elvisz, csak sajnos kicsit túl hirtelen lesz vége. Why keep on breaking my heart kimondottan gyenge, a címadó dal áriázása sem illik a fejemben Nina Simonéről kialakult képhez, viszont ennek ellenére megmutatja, mennyire sokszínű és sokműfajú tud lenni. Mondjuk a Black is the colour of my true love's hair cégére már szeretnék visszatérni a Break Down energikusságához. A legutolsó dal talán kicsit visszahozott belőle, de összességében a lemez második fele csalódás. Ennek ellenére így is került több dal is a csillagozott listámra.

Hát, Dusty nem az én stílusom, azért becsülettel végighallgattam. De nem fogom még egyszer, max a Windmillst. Oké, meg a Preacher Mant, de az más.

Jó számok, főleg az album közepe, de magamtól nem hallgatnám meg többször. Nem vált ki érzéseket belőlem.

Erre nincs mit mondani. A valaha készült egyik legjobb lemez.

Hát, ez nem csúszott, 2 szám után inkább kinyomtam.

Végig lenyűgözött, szövegek elképesztők, hangulat kell hozzá, de nyári estéhez bármikor.

Boring